Hírek

Székfoglalás a Radnótiban

Idén nyáron, 35 év után felújítják a Radnóti Színház nézőterét, melyhez a nézők segítségét kérik: a székeket szimbolikusan meg lehet vásárolni.

Tovább

50 éves az Erzsébet körúti Madách Színház

1961. március 24-én nyílt meg a budapesti Erzsébet – akkor még Lenin – körúton a Madách Színház.

Tovább

Átadták a Bartók-Pásztory-díjakat

A MÁV Szimfonikus Zenekar, Szőnyi Olga operaénekes, Prunyi Ilona zongoraművész és Fekete Gyula zeneszerző vehette át pénteken a díjat.

Tovább

Rendezze be a londoni színt!

Feleslegessé vált Playmobil vagy Duplo figurákat vár a Nemzeti Színház.

Tovább

Stand-up Express: folytatása következik

Február végén, a Godot Dumaszínházban mutatkozott be a Stand-up Express, vagyis magyar színpadra érkezett a nemzetközi humor. A stand up comedy hazai története során először lépett fel egy estén, élőben magyar, horvát és brit humorista, kizárólag angol nyelven.

Tovább

Kritikák

Fény és árnyék

A gólyakalifa

„A benti szerencsés alszik” – énekli árnyék-alteregójára utalva Tábori Elemér, s közben a Don Carlosból Fülöp király híres áriájának („Majd alszom én”) dallamzárlata csendül fel.


Az első felvonás érettségi-majálisának kezdetén a férfikar a Carmina Burana ismert sorával nyit („Félre, könyvek, doktrinák”), hogy aztán Balla Zsófia remek szövegére („Ránk dohosul az idő”) a rézfúvósok és a kórus jellegzetes kvintpárhuzamai az Orff-művet idézzék. Ugyanennek a képnek a közjátékában, a nevezetes gólyakalifa-mese vásári bábos megjelenítésekor (mintegy „zene a zenében”) a Kikiáltó deklamációját már virtuóz reneszánsz tánczenekar, furulyák, csörgődobok kísérik. Az álombeli mása elől Velencébe menekülő főhőst hamísítatlan bel canto dal fogadja, az Elemért elcsábító kurtizán Sylviához pedig valódi rockbandát rendel a zeneszerző.

Gyöngyösi Levente első operája a direkt és módosított „vendégszövegek” ellenére mégsem pusztán posztmodern idézethalmaz, nincs híján az önálló invenciónak, még akkor sem, ha az első felvonás brillírozásait egy főként zenedramaturgiai okokból lanyhább második követi: az Etelka-szál sajnos kicsit unalmasra, enyhén negédesre sikeredik. (A komponista által említett mintákon, Mozarton és Verdin túl, ebben a részletben inkább a Trisztán és Izolda elfolyós, iránytalan harmóniavilága sejlik fel.) Kárpótolnak a pillanatok, mikor a szándékosan széttört zenei nyelv elemei egymásba olvadhatnak: az opera originális zenekara bluesba vált a Mesterné és a Fősegéd illegális hetyegésekor (mintha végig a szexus motívuma kapcsolódna össze a könnyű műfajjal). A mű fősodra azért végig megmarad a neoklasszikus-romantikus hagyomány medrében és jól is van ez így: közérthető zene egy színpadon majdnem visszaadhatatlan történet elmeséléséhez.

Az alkotók jobbára megtalálják azokat az egyszerűsítéseket, amelynek segítségével Babits hasonmás-története interpretálható. Az aranyifjú Tábori Elemér árnyékos-énje – a regénnyel ellentétben – végig megmarad Inasnak, s ebből az eredeti miliőből bomlik ki a bonyodalom: míg az Inas a Fősegéd és Mesterné viszonyát lesi ki, addig a Fősegéd az Inast éri lopáson, s arra kényszeríti, hogy fossza ki mesterét. Probléma azonban, hogy a főhősök szűk körén (Elemér, Etelka, Inas, Fősegéd) és a megnövelt jelentőségű kurtizánon túl a család és a műhely analóg alakjai papírmasé figurák maradnak, szerepük csak a két léthelyzet-személy közti ellentét érzékeltetésére korlátozódik az expozícióban. Ezért is érzékeljük lassított felvételnek Elemér és Etelka kibontakozó szerelmét a másik szál krimibe illő lobogásához képest: a Fősegéd végül föladja az Inast, aki végső elkeseredésében megfojtja Sylviát. Elemér ágyán viszont Etelka fekszik holtan. Itt végre – egy hatalmas tükör két oldalán – összetalálkoznak ők ketten, hogy pisztollyal teljesítsék be végzetüket.

Az ellentétek plasztikus ábrázolásán túl, sem a dramaturgia, sem a zene nem segít eléggé hozzá, hogy érzéki élményünk legyen arról: végül is mitől egyek ők ketten. Ezt a célt szolgálná a gólyakalifa-mese (és a Kulka János színészi súlyával megtámogatott) Kikiáltó beépítése a cselekménybe: a majálison bemutatott bábjátékban magukra ismernek a hősök. A rendező – egyszeri, elszigetelt megszólalásán túl – több exponált pillanatban behozza ugyan a Kikiáltót (szépen megoldott kép, amelyben a két alak álom és ébredés pulzálását jeleníti meg a Kikiáltó vészjósló jelenlétében: egyikük ébredésekor a másik éppen álomba merül, így nem találkozhatnak össze), e megjelenéseket azonban jelentősen gyengíti, hogy sem a Kikiáltó, sem a mese érzékletesen fölépített neoreneszánsz zenei világa nem jut többé szóhoz az előadásban.

Ahogy Gyöngyösi Levente az ellentétek megfogalmazásában jeleskedik, úgy Harangi Mária debütáló rendezését a nappali és éjjeli világ képi megfogalmazásai, szcenikai leleményei teszik emlékezetessé. Gyönyörű a gólyává változás: a Kulka által mozgatott kis marionett-figurák hirtelen hatalmas vászonra vetülve válnak árnyékgólyákká (a kalifát és a vezírt maszkos gyerekek, a gólyákat balett-táncosok adják), de szép az is, ahogy a majális luftballonjai és a láthatatlan magasságból alálógó lampionok összeolvadnak a sötétben. Szintén világítással oldja meg a rendező Sylvia és Tábori Elemér szerelmi egyesülését, a fények teljesen összemossák a szeretkező párt, de nem csak őket: az ágyon Elemért és az Inast felváltva látjuk. Az alkotók itt pontosan követik Babits művét: a könyv egyik legizgalmasabb pillanata a két én váltakozó felvillanása az ágyban – a szerelem állati és angyali extázisában. (Itt kell említenem, hogy Csikós Attila díszletei és Nagy Viktória jelmezei impozáns vizualitást teremtenek az előadás számára.)

Sajnos a fiatal rendezőnő gyengeségei is megmutatkoznak az előadásban: nem sikerül kellő hitelességgel alakot és arcot adnia hőseinek, sok a teszetoszázás, az illusztratív akció (különösen közhelyes az Inas állandó fejfogdosása). Máskor a különben hitelesen megformált indulatok ragadnak bent túl hosszan a játszókban, akik a zene váltópontjára várnak. Nézetem szerint mind a Babits-mű, mind az opera elemeltebb, szimbolikusabb játékmodort kívánna.

Az énekesek közül ki kell emelnem Sólyom-Nagy Mátét, aki mind muzikális, mind színészi tekintetben hiteles Tábori Elemér. Sajnos nem mondható el ugyanez Ambrus Ákosról az Inas szerepében. Hangja nem elég fényes, játéka nem elég erőteljes, hogy ellenpólusa lehetne alteregójának. Szolnoki Apollónia minden érzékünk számára tökéletes Sylvia (csak az zavaró kicsit, hogy hangja megmarad operásnak a rockbetétekben), ezzel ellentétben az Etelkát formázó Herczenik Annát színtelennek láttam-hallottam. Gavodi Zoltán viszont él a lehetőséggel a Fősegéd bravúros kontratenor szerepében, üzembiztosan hozza a ráosztott buffo figurát. Kulka János fellépése Kikiáltóként – mint már oly sokszor, most is – esemény. Villanásnyi szerepükben a többiek is jól teljesítenek, különösen Tóth János és Somogyi Eszter házaspárja emlékezetes.

Vashegyi György karmester a tőle már klasszikus művek esetében megszokott alapossággal fejtette fel a mű különféle rétegeit, szedte szépen össze a zenekart, a néhol hajmeresztően nehéz állások is plasztikusan szóltak, bár a rézfúvós bakik némi árnyat vetettek a premierre. A kórus erőteljes és pontos megszólalásai Szabó Sipos Máté munkáját dicsérik.

Pap Gábor írása

 
Küldje el ismerősének
Impresszum : Levél nekünk : Jogi nyilatkozat : Médiaajánlat
2003-2017. A jegyvilag.hu kiadója a H-Bit Kft. © Minden jog fenntartva!