Hírek

Székfoglalás a Radnótiban

Idén nyáron, 35 év után felújítják a Radnóti Színház nézőterét, melyhez a nézők segítségét kérik: a székeket szimbolikusan meg lehet vásárolni.

Tovább

50 éves az Erzsébet körúti Madách Színház

1961. március 24-én nyílt meg a budapesti Erzsébet – akkor még Lenin – körúton a Madách Színház.

Tovább

Átadták a Bartók-Pásztory-díjakat

A MÁV Szimfonikus Zenekar, Szőnyi Olga operaénekes, Prunyi Ilona zongoraművész és Fekete Gyula zeneszerző vehette át pénteken a díjat.

Tovább

Rendezze be a londoni színt!

Feleslegessé vált Playmobil vagy Duplo figurákat vár a Nemzeti Színház.

Tovább

Stand-up Express: folytatása következik

Február végén, a Godot Dumaszínházban mutatkozott be a Stand-up Express, vagyis magyar színpadra érkezett a nemzetközi humor. A stand up comedy hazai története során először lépett fel egy estén, élőben magyar, horvát és brit humorista, kizárólag angol nyelven.

Tovább

Kritikák

Infernális orfeum

Orfeusz az alvilágban

Az istenek dalnokának a zseniális Offenbach adta meg a kegyelemdöfést. Szeretettel, humánummal, bölcsességgel. Így lehetséges, hogy manapság nemcsak a mitikus lény megpróbáltatásait köszöntjük tapssal, hanem a poraiban bonvivánná nemesedett megfáradt férjet is.


Szegény jó Jacques persze nem sejthette, hogy istentelen komédiája idővel a népszórakoztatás közprédájává válik, így Orfeuszt esténként hétkor újra és újra eléri végzete. Tehetséges rendezők és színészek szeretettel, bölcsességgel és humánummal egyengetik Orfeusz útját (vissza a feleséghez), a múzsa csókjáról lemaradt csepűrágóknak viszont csak a hullagyalázás marad.

Orfeum az alvilágban. Szívem szerint ezt a címet adtam volna recenziómnak, de nem akarok egyetlen VII. kerületi lokálpatriótát sem megsérteni, így a pesti Chicago rossz hírbe keverésétől inkább eltekintek. Pedig amit a Magyar Színházban látni, az valóban egy infernális orfeum. Normális kritikus nem kesereg az ilyesmin, sőt örül, hogy az előadásnak nincs olyan pontja, amelyet készülő írásában ne tudna humorosan vagy legalábbis szórakoztatóan kipécézni. Erőlködés nélkül. Erőlködésnek egyébként nem látni nyomát a legújabb orfeumi Orfeusz-előadásban sem. De még mielőtt bárki a könnyedség szinonimájaként vagy az izzadságszagúság ellentéteként értelmezné az erőlködésmentességet, ki kell ábrándítanom: ez most a munka hiányára utal. Persze nincsenek illúzióim: a közönség legnagyobb része boldogan fejezi ki háláját a színpad dolgos munkásainak, mert úgy véli, ha a lábak többé-kevésbé egyszerre lendülnek – igaz, nem túl magasra – a kánkánban, akkor dédelgetett kedvencei megdolgoztak a belépőjegy áráért.

A kritikus nem a munkát kívánja elkerülni, amikor nem ejt szót a produkció zenei „értékeiről". Ugyan remek jutalomjátéktól fosztja meg magát, amikor nem beszél a színészek énekéről (tisztában vagyunk azzal, hogy a magyar operajátszás bölcsője a Nemzeti Színházban ringott?) és a zenekari árok igáslovainak megélhetési hangicsálásáról.

Tegyük fel, hogy nem a vak szerencse sodrásában talált rá Iglódi István Offenbach operettjére. (Operett színészekre – áll a Magyar Színház színlapján, s ezt tulajdonképpen ki is kérhetném magamnak.) Tegyük fel, hogy a rendező meglátta az anyagban Offenbach zsenijét, a darab időtlenségét – azaz valami nemes aktualitást –, valami esszenciális igazságot színházról, szerelemről, fiatalságról, öregségről. Tegyük fel, hogy ráérzett és rá akart éreztetni a röhögtetés és a szórakoztatás közötti különbségre. Tegyük fel mindezt, hogy láthatóvá váljék, honnan hiányzik a munka. A kérdésre, hogy illő dolog-e ennyi mindent feltételeznünk, a válasz egyértelmű igen, hiszen nem egy haknibrigád tájolását kell elhelyeznünk a mai színházi kínálatban, hanem egy nagy múltú társulat produkcióját, melyben a nemzet színészei mellett tehetséges fiatalok is fellépnek.

Az aktualizálás nemes patinát kaphatott volna, ha Pozsgai Zsolt átdolgozóként a Romhányi-szöveg színvonalának elérését – mint a feladat minimumát – legalább megcélozta volna. Nem ezt tette, inkább vicceket akasztott a mondatok végére. Többnyire kínos szóvicceket. Pozsgai felismerte, hogy a magyar nyelv és a közbeszéd rendkívül gazdag olyan szóképekben, fordulatokban, káromkodásokban, melyekben vagy az isten vagy a pokol szó szerepel. (Amikor Jupiter férfiassága csődöt mond, így sóhajt fel: „Az istennek sem megy!" – hogy az egyik legjobbat idézzem.) Az isteni és a pokoli jelzők halmozásán túl az aktuális szöveg előszeretettel utal prosztatabántalmakra, műfogsorra, nemzőképtelenségre, izületi nyavalyákra, szenilitásra, mintha ezek az öregedés legtalálóbb kellékei, homéroszi jelzői volnának. Így a dialógusok és a rendezés kínos helyzetekbe állítják Kállai Ferencet, Avar Istvánt, Makay Sándort és Agárdy Gábort, és engem nemigen érdekel, hogy ezeket a helyzeteket hahotával fogadja-e a közönség, és a legkevésbé az érdekel, hogy az említett művészek jól érzik-e magukat ebben a szerepben. Ha egy színház csak így tudja megoldani élő legendáinak színpadra juttatását, akkor inkább ne tegye, mert az ehhez hasonló jó szándékból nem hogy utat, de autópályát lehetne kikövezni, ami – stílszerűen szólva – az infernális orfeumba vezet.

Az idős színészek közül külön is kell szólni Agárdy Gáborról, akit ez a rendezés rákényszerít arra, hogy Styx Jankó figurájának alakítását jutalomjátékként fogadja el. Pedig e jutalom pusztán alamizsna, hiszen reménytelenül hosszú perceket kell eltöltenie a színpadon normálisan megírt szöveg nélkül, erőltetett helyzetgyakorlatokban kénytelen virtuóz komikussá válni, teljesen esélytelenül. Pedig már puszta megjelenése is tapsvihart arat, innen sikerül Agárdyt lepasszírozni egy szánalmas bajazzo szintjére. Bizonyára a túlérzékenység beszél belőlem az öregedés ennyire modern és trendi ábrázolása láttán, de éppen ez volt az, ami rögtön az előadás után felháborított, és hiába adtam magamnak másfél hetet (csillapodásra), a gyomrom most is összerándul Orfeusz nevének hallatán. Ha már muszáj aktualizálni (Offenbachra és a műfajra való tekintettel valóban erős a kényszer), akkor itt van egy valódi és mai probléma, a társadalomnak az öregedéssel kapcsolatos gyalázatos viselkedése, és nem igaz, hogy e kérdést az operett műfaji keretein belül ne lehetne felvetni. Sajnos két dolog kellene hozzá: tehetség és munka. Amit viszont látunk, az nem más, mint tehetségtelen és rest megoldás, mely kimerül a kabaré-sztereotípiák megerősítésében. Ilyenből aztán az öregurak ábrázolása mellett is van rengeteg, tetézve szóviccekből asszociált jellemformálással. Az utóbbira isteni (elnézést) példa Dörner György alakítása. Mi az, ami először eszébe jut az embernek a pokol uráról? A pokol angyalai. Nosza adjunk a kivénhedt rockerre bőrcuccokat, napszemüveget és láncot, zsíros haját hagyjuk hanyagul kócosan, és már kész is a figura. Ebből aztán majd jönnek vicces beköpések is, valamint a rutinos, harsánysága ellenére is szürke alakítás. Diana, a vadászistennő mintha egy szombat délutáni ócska tévésorozatból cseppent volna ide – A vadak királynőjéből vagy a Xéniából, mit tudom én –, nem is értem, miért nem húzták ki a szerepét. (Az előadás egyébként rendkívül hosszúnak tűnik, két szünet a büfében…) Jegercsik Csaba Merkúrként pergően hozza, viszi a híreket, valószínűleg már az első próbán bedobta valaki, mi lenne, ha hip-hop stílusban darálná szövegét. Aztán úgy maradt. Totális ostobaság a két rendőr (Pavletits Béla és Szatmári Attila) csendőr, kém és ügynök mixtúrája. A három rajongó – Pipi, Popo és Didi – triója egyenetlen. Soltész Bözse karaktere átsüt Popo figuráján – élettel teli ez a Popo –, két társa ügyetlen.

Szabó Máté Cupidója az Operettszínház musicalszekciójában nem tűnne ennyire idegennek, mint itt. Császár Angela számára Junó pusztán póz, Szakácsi Sándor viszont a legemberibb, legösszetettebb alakítást nyújtja Jupiter, a főisten szerepében. Egész lénye teszi idézőjelek közé Jupitert. A művész – jó érzékkel – többet bíz a suta mozgásra, ügyetlenkedő konspirációira, mint a gyenge szöveg alkalmi poénjaira. Néha úgy tűnt, hogy bizonyos mondatokat legszívesebben ki se mondana. Ő ripacskodik a legkevésbé. Ifj. Jászai László (Mars) úgy játszik, mint akire pusztán fotó alapján osztották ezt a szerepet, az elvárásnak meg is felel. Gyürki István (Vulkán) tűznyelő akrobata. No comment.

A két főszereplő együttese kellemes látvány. Amennyiben a pokol angyala, a tűznyelő Vulkán vagy az Eminem-Merkúr a telitalálat, akkor a karcsú és magas Tóth Sándor és a hosszú lábú Auksz Éva az ideális pár. Nem tagadhatom el, hogy Auksz igazi revüjelenség, táncra és énekre termett színésznő, megfelelő adottságokkal. A prózai részekben viszont – hiába hempereg gusztusosan az ágyban – nagyot zuhan a teljesítménye, tompul flitteres csillogása. Tóth Sándor mamlasz és ügyetlen félrelépő, kérdéses, hogy el tudná-e játszani azt a költőt, aki a rajongó, naiv imádat (Pipi, Popo és Didi) és a bennfentes megvetés és gúny (Eurydike) közötti vákuumban elveszíti művészi öntudatát, hitét és magabiztosságát. Költői a kérdés, hiszen Offenbachon kívül valószínűleg senki sem instruálta erre.
Van még tánckar is. A helyszűke szabta koreográfiát végrehajtó fiatalok szerepeltetése nehezen indokolható. Elég színész van ugyanis ahhoz a színpadon, hogy egy revüjellegű táncfinálé illúzióját felkeltsék. Egyetlen indokot tudok csupán. A közhely szerint a könnyű műfaj a legnehezebb. (Hogy e közhely mélységes dimenzióját rendszerint azok nem mérik fel, akik úton-útfélen hangoztatják, az más lapra tartozik.) A könnyű műfajnak (a felületes szemlélő szerint) vannak kellékei (például a tánckar), szabályai, törvényszerűségei stb. Ezeket figyelembe véve bárki otthonosan mozoghat a könnyű műfajban. A helyzetet tovább súlyosbítja egy tipikus félreértés. Eszerint a nagy művészet annyira nagy, hogy önmagába zárja az úgynevezett könnyűt, és a nagy művésztől elvárjuk, hogy könnyű is legyen, de a könnyűnek nem muszáj eljátszania Lear királyt. Ebből következik az a (nagy) művészi kényszer, hogy „Learnek" rendre bizonyítania kell képességeit a könnyű műfajban is. Nos, a felületesség és a kényszerképzetek szülte megoldások egész arzenálját látjuk a Magyar Színházban. Szimptomatikus, ahogy ez a pokoli hadsereg lármázik. Lehet, hogy mégsem ismerik eléggé a könnyű műfajt? Lehet, hogy nem elég nagyok? Lehet, hogy nincs remény?

Szerző: Molnár Szabolcs
Forrás: Színház folyóirat

 
Küldje el ismerősének
Impresszum : Levél nekünk : Jogi nyilatkozat : Médiaajánlat
2003-2017. A jegyvilag.hu kiadója a H-Bit Kft. © Minden jog fenntartva!