Hírek

Székfoglalás a Radnótiban

Idén nyáron, 35 év után felújítják a Radnóti Színház nézőterét, melyhez a nézők segítségét kérik: a székeket szimbolikusan meg lehet vásárolni.

Tovább

50 éves az Erzsébet körúti Madách Színház

1961. március 24-én nyílt meg a budapesti Erzsébet – akkor még Lenin – körúton a Madách Színház.

Tovább

Átadták a Bartók-Pásztory-díjakat

A MÁV Szimfonikus Zenekar, Szőnyi Olga operaénekes, Prunyi Ilona zongoraművész és Fekete Gyula zeneszerző vehette át pénteken a díjat.

Tovább

Rendezze be a londoni színt!

Feleslegessé vált Playmobil vagy Duplo figurákat vár a Nemzeti Színház.

Tovább

Stand-up Express: folytatása következik

Február végén, a Godot Dumaszínházban mutatkozott be a Stand-up Express, vagyis magyar színpadra érkezett a nemzetközi humor. A stand up comedy hazai története során először lépett fel egy estén, élőben magyar, horvát és brit humorista, kizárólag angol nyelven.

Tovább

Kritikák

Reszelt mosószappan

Negyedik nővér

Ne becsüljük le a mosószappant. Tegyen próbát bárki, bizonyos ruhákhoz és bizonyos foltokhoz ma is legalább annyira beválik, mint ha agyonreklámozott szintetikus mosószerrel pörgetnénk fel az automata mosógép dobját.


Ahhoz a vízözön előtti masinához pedig, amely a Radnóti Színház előadásán jön zötyögő működésbe, tökéletesen megfelel a habzásra kész szappanforgács. Megy is a szappanreszelés rendesen.

Az 1938-ban Poznańban született, az 1970-80-as évek fordulóján történt emigrációja után New Yorkig sodródott lengyel író képalkotó fantáziájától és nyelvi logikájától nem szakadunk messzire, ha a pár esztendeje íródott – s most Pászt Patrícia igen jó fordításában színre került – tragikomédiaszerűséget modern reszelékdrámaként, a műfaji maradékelv alapján csomósított-oldott színműként határozzuk meg (valóban hirtelenül és véletlenül ébredve rá, hogy egyik korai 1968-as elbeszélés kötete a Nonszenszcentrifuga címet viselte). Głowacki egyrészt – mint előtte oly sok átíró – lereszelte Csehovot. A Három nővér eleve négy, tehát csak a száz éve Natasa papucsférjévé lett Andrejből kellett az itteni, látszólag félnótás Kolját faragni, aki egy moszkvai prostituált amerikai filmkamera által megörökített öltözékében és kiagyalt sorsával már meg is testesítheti a címszerepet. A bűnügyi publicisztika paródiája által megszólalhat az a jelen, melyben az akciók – halottakban mérve – százakra, a tranzakciók – dollárban számolva – tízmilliókra mehetnek. A vodka locsolta szovjetorosz (nem feltétlenül mozgalmi) múltból a mai eurázsiai sóbizniszekig, az Oscar-díj beragyogta „filmkultúrától” a szláv veszem-adom „politikai kultúrájáig” számos tárgyat és közeget talál magának a kritikai attitűd. A csehovi alapműből természetesen nem a történet a fontos, nem a cselekmény hagyományozódik, hanem a lírai borongásaitól immár szinte teljesen megfosztott illuzórikus menekülésvágy, a néha extrémül nekivaduló remény – a távlat-rögeszme: hogy a földrajzi messzeségben, az elutazásban ott a megoldás, az éden. Olga, Mása és Irina a „Moszkva! Moszkva!” sóhaját foglalta profán imáiba. Csalképeik kontrázásaként Vera, Tánya és Kátya éppenséggel a hatalmas orosz fővárosban tengeti napjait, s az Újvilágtól – így John Freeman filmes tótumfaktum személyében a szabad embertől – várja, hogy a sült galambot, ha azt nem, legalább egy kis mirelit galambárut röptessen a cirill betűk országába, közelebbről a testvérek s mások lakta vagy látogatta nyomortanyára.

A szerzőre nem a koncentrált drámai vonalvezetés jellemző. Széttördeli darabját, ahogy a képregényrajzolók cartoonista tehetsége a comicsot; ahogy alkalmanként a folytatásos regények közlői a szövegegészet. Rusznyák Gábor bizonyára helyesen döntött, amikor ennek az abszurdoid, szabdalt maffiahistóriának nem igyekezett egységesebb alakot adni. Szépen elteszegette a jeleneteket oda, ahol a legjobban elférnek. A hamisított proletáranyából lett, a golyóálló mellényt népszerűsítő reklámcárnő és az ólomból öntött Tábornok – vagy „Tábornok”? – dialógusait az előtérbe, egy ágyra. Csomós Mari fittyedt mosolyú szépasszony-banyája Sarkadi Imre Oszlopos Simeon-beli, a saját fia kivégzésén „valami jobb helyet” kereső Vinczénéjére ugyanúgy hasonlít, mint azokra a dívákra, akik ötvenöt és kilencven között mindig kivirágoznak a nyilvánosság számára, ha jó a holdjárás. Szombathy Gyula szintén hatásosan kivitelezett Tábornokja agyagból készülhetett volna, amennyiben az ólom már nem lenne foglalt számára. Igaz, az agyagot fogja a víz, s ez az öregedő férfi sűrűn pergeti magára és másra a hazudozás krokodilkönnyeit. Szervét Tibornak (Ivan Pavlovics Petrov, aktor és bűnöző) eldugottabb placcok jutnak. Oldalról, hátulról kell szeme és szava villámaival kifejeznie, hogy neki a centrum dukál, noha most speciel nem ott időzik. Bálint András keveset van jelen, útját egy negyed körön járja be, különféle okokból néha a hátát mutatja (hogy „elöl” sietve mutathasson valamit a nem csupán megszemlélni készséges Verának) – mégis azt a benyomást hagyja, hogy (miként Csehovnál) Jurij Alekszejevics – Gagarin imájának és otcsesztvójának bitorlója? – is főszereplő, akár mindenki más. Schneider Zoltán Misája is – aki nem kandikál ki eléggé a bérgyilkossémából –, Kocsó Gábor Freemanje is – a legsikerületlenebb szereposztási húzáson a helyét kevéssé találó színész a végjátékban még ront is – és Csányi Sándor különben valódi főszereplő Kosztyája is, akinek a tényleges halálos fenyegetettség (illetve a halál) és a kedvtelve vagy vállrándítva elfogadott kiskirályi élet közötti bakugrásait inkább lehet rendezői elgaloppírozással, mint a közép-kelet-európaiból amerikanizálódott groteszk arculat- és stílusváltogató körmönfontságával magyarázni.

A Negyedik nővér eléggé összezagyvintott s burjánzó ahhoz, hogy ne nagyon férjen el a Radnótin. Rusznyák tehát az eleve abszurdba hajló naturalisztikussághoz tartva magát, szabados rendezői élet- és darabvitelt folytat az est órái alatt. Aminek nincs saját helye, lába, útja, azt ott hozza, robbantja be, ahol tudja. Innen esik, onnan zörren, amonnan puffan. Kavalkád, színház-grammatikailag sokszor a középfok két b-jével, de a felsőfok leg-jei nélkül. Ignjatovic Kristina a nem szívesen haverkodó kék és barna színeket az ágy pokrócáig minden díszletelembe, a nővérek kiegészítő ruhadarabjaiig minden jelmezbe befonta. Kiegészítő ruhadarab? Amit kiegészítenek, az is csak kiegészítő. Akkor a nyomor – főleg a lelki, az erkölcsi –, hogy amiből csurog a pénz, az is végtelenül nyomorult, szegény.

Egy barna, egy kék – pontatlanul, de igazat szólva így ül egymás mellett az előadás marginális tónusát uraló Bábuska és Tábornok, Csomós és Szombathy is. Vera, Tánya, Kátya, Kolja hol barna, hol kék, hol kékesbarna, hol barnáskék (s e színek melyike ne lehetne fehér, ha olyan jó a tán kőtörésre is alkalmas ómódi mosógép?). Tóth Ildikó (Vera) végtelen elnyűttsége, fáradtsága ezúttal is varázslatosan opalizáló színpadi jelenlétben él; Kovalik Ágnes (Tánya) és Wéber Kata (Kátya) az örökösen függő helyzetű legidősebbtől elszakadva, egymással rivalizálva száguldozzák pasiközpontú futamaikat (az egyik szakra sokat akar – ha bírja a pasik farka, – a másik még iskolás osztályzatokkal különbözteti meg a testi odaadás fázisait). Annyi kapcsolat mindig marad alapmű és átdolgozás között, hogy az eredetit a legérzékenyebb pontjain vissza-visszakeressük az újban. Ez a Głowacki-dráma esetében annyit tesz, hogy szívesen nyugtázzuk: Tóth ingerülten spleenes, Kovalik tanácstalanul fennhéjázó és Wéber butuskán okoska játékából Olga, Mása és Irona hármasa (és a Negyedik nővér gárdájából az egész Három nővér) kisakkozható lenne, az értelemszerű figura-kitoldásokkal. Bár színpadi nővéreivel (továbbá Csomós, Szombathy és Bálint virgonccá mozgósított rutinjával, Csányi ámuldozó gazfickóságával, Szervét félálomias-lassított hullámzásával) az ábrázolás variavitásában nem vette fel a versenyt, e sorok írójának még Karalyos Gábor (Kolja) teljesítménye szolgált a legnagyobb örömére. Egyrészt azért, mert a fiatal színész messze meghaladta valamennyi eddigi budapesti és vidéki alakítását. Másrészt azért, mert rengetegnyi csendjében, passzív tízperceiben az erőszakkal magára terelt figyelem segélycsapatai nélkül, egyszerűen a mostohagyerek mellőzöttségének sorssá élésével, a mulya külső én és a fortyogva lappangó belső én feszültségével tudott tenni-venni. Végül azért, mert a darab és az előadás hangfekvésében is problematikus át- vagy beöltözés (a fiú kurvává, filmhőssé, világsztárrá, üldözötté – és „győztessé” válása) során száműzte a szerepből az ízléstelenséget, a manírt, a gyermekdedséget, s valami lomha gazellás groteszkummal dolgozott. Nem rosszallható cicomák, antrék, spétek közé belapátolt egy fiatal fickót, akinek élete nagy, többszörösen is státus- és identitásváltó kalandja után se attól nem lesz jobb, hogy elhagyta Moszkvát, se attól, hogy visszatért Moszkvába. A világ képtelenségéről egy böhöm szobor, egy tévéreklám-paródia, egy zuhanó emberi test is elmondhatja a magáét. Nem többet, mint hogy Karalyos-Kolja fölveszi a tűsarkút, leveszi a tűsarkút.

Szerző: Tarján Tamás
Forrás: Színház folyóirat

 
Küldje el ismerősének
Impresszum : Levél nekünk : Jogi nyilatkozat : Médiaajánlat
2003-2017. A jegyvilag.hu kiadója a H-Bit Kft. © Minden jog fenntartva!