Hírek

Székfoglalás a Radnótiban

Idén nyáron, 35 év után felújítják a Radnóti Színház nézőterét, melyhez a nézők segítségét kérik: a székeket szimbolikusan meg lehet vásárolni.

Tovább

50 éves az Erzsébet körúti Madách Színház

1961. március 24-én nyílt meg a budapesti Erzsébet – akkor még Lenin – körúton a Madách Színház.

Tovább

Átadták a Bartók-Pásztory-díjakat

A MÁV Szimfonikus Zenekar, Szőnyi Olga operaénekes, Prunyi Ilona zongoraművész és Fekete Gyula zeneszerző vehette át pénteken a díjat.

Tovább

Rendezze be a londoni színt!

Feleslegessé vált Playmobil vagy Duplo figurákat vár a Nemzeti Színház.

Tovább

Stand-up Express: folytatása következik

Február végén, a Godot Dumaszínházban mutatkozott be a Stand-up Express, vagyis magyar színpadra érkezett a nemzetközi humor. A stand up comedy hazai története során először lépett fel egy estén, élőben magyar, horvát és brit humorista, kizárólag angol nyelven.

Tovább

Kritikák

Régimódi történetmesélés

A tékozló és a hét főbűn

M. Kecskés Andrásról akkor hallottam először a 90-es években, amikor egy kopaszra borotvált fejű táncosfiú beszélt róla elragadtatással, azt mesélve, meztelenül gyakorol egy erdőben, hogy hasonlóan zseniálisan tudjon bánni a testével, mint a mester.


A mester a 70-es, 80-as években lengyel és cseh pantomimesekkel párhuzamosan dolgozva a táncos világ mainstreamjéhez tartozott. Imádták őt, és M. Kecskés, aki tizenhat éves korától fanatikusa ennek a mozgáskultúrának, sokak szerint zseniális mímes volt. Mára viszont ez a mozgásnyelv perifériára szorult, már nem divat az illúziókeltés, ha mégoly nagy formátumú emberi történetet mond is el. A mai kortárs tánc többnyire álomszerű, látomásos, metaforikus képekben fogalmaz, a táncos a legritkább esetben mond el lineáris, epikus történetet, a táncot manapság alapvetően belső tartalmak kivetítésére használják.

M. Kecskés nyilván maga is tisztában van vele, hogy ez így van. De mit tehet? Kiemelkedően tehetséges, több évtizedes tapasztalattal rendelkező nagy öreg, nem is tudja, nem is akarja az új nyelv(ek)et beszélni, csak a sajátját, hisz annak a mestere, arra szerződött már nagyon régen. A recenzens ezért azt a döntést hozza, hogy a fentieket megértve nem az újdonságot kéri számon az előadáson, hanem elkönyveli valami olyasminek, amit máshol már nem láthat. A recenzens – koránál fogva – nem látott régi M. Kecskés-darabokat, nem tud mit felidézni, számára a mostani a múlt egy még működő szelete. A recenzens ezért a mester elnézését kéri.

Különben meg úgy látom, a művész is rendelkezik kellő öniróniával. Sőt. Előadásában, miközben – hűen önmagához – elsősorban a külvilágot, annak bűneit ábrázolja, saját magának is tükröt tart: egy megfelelésvágytól, teljesítménykényszertől, tetszésvágytól egyfolytában vicsorogva gyötrődő figuraként láttatja magát. Ezekben a már-már öngyűlöletet sejtető, szarkasztikus vallomásokban a táncos számára a korlát, amely mellett gyakorol, pokoli kínok szülőhelye, kész kínzóeszköz, sőt egyszer úgy helyezkedik rá, mintha koporsóba feküdne, de persze kapaszkodó is a rúd, amely megtart, megtámaszt. Mindezek ellenére úgy éreztem, a koreográfus csak szeretne önmagáról beszélni, valójában erre nem képes. Szemérmesebb alkat talán, rejtőzködve tudja csak saját magát megmutatni, elbújva valamely szerep mögé. Ezt mintha ő is így érezné, mert az előadás záróképében egy pillanatra előrejön a közönség elé, hogy koncentrálást és emberfeletti erőlködést egyszerre éreztető vicsorgó álarcát mintegy leemelve megálljon előttünk: először és utoljára megmutassa magát olyannak, amilyen. Szép, komoly, okos férfiarcot láthatunk, de csak egy pillanatig, mert aztán a táncos már vissza is veszi álarcát, és hátramegy kínzőeszközéhez, a korláthoz. A hét főbűnről szól az előadás, de ezekben a vallomásos jelenetekben mintha a művész saját, különbejáratú poklát látnánk. M. Kecskés András számára ez úgy létezik, mint Danténál, ahol az ember saját változtathatatlan személyiségébe van száműzve, bezárva örökre.

A művész fő témája a gyarló világ, amelyet kétségkívül ugyanolyan szarkasztikusan szemlél, mint saját magát. Szentimentalizmus nélküli éleslátás és irónia, táncosok között ritka jó humorérzék jellemzi ezt a jelenetsort. Ez a komédiázás, ez a pátoszmentes bohóckodás nekem új, kortárs táncosok ezzel nemigen szoktak megajándékozni. Vígan röhincséltem végig a jeleneteket az átvágott kártyásról, az örökkézabálóról, aki kínjában végül már a földet rágja, a bárban felszedett tyúkocskáról, és végül a frenetikus bravúr: egy teljes Dire Straits-koncert egy emberből összerakva, lassított felvételekkel, mentősökkel, tömeg feje fölött átadott hordággyal.

Itt értem meg a hajdani kritikák rajongását: itt van előttünk egy tömegjelenet, amelyet szép váltásokkal egyetlen ember hoz létre. A szemlélkedésünk tárgya ebben a jelenetben a zenészek önkívülete, amelyet a nézők szintetikus anyagok segítségével próbálnak követni, a belőlük jövő energia pedig egyszerű adrenalintúltengést okoz bennük, amelyet úgy vezetnek le, hogy elkezdik egymást ütni. Próbáltam összeszámolni, hányan vannak a színpadon, de nem teljes a lista: minimum öt-hat néző (primitív figurák őrjöngve a gyönyörtől, vannak bajkeverők és békítő kedvűek, de az utóbbiak is kapnak a bunyóban), két mentős (ki vannak akadva az emberi hülyeségen, kívülállók), zenészek (megistenülve, olykor lassított felvételen, szinte eggyéolvadva a közös zenélésben, „fantasztikus, amit csinálunk”-arckifejezéssel).

Kissé naiv az előadás világa, mit tegyünk. Ezt is szeretjük, bár minket annak a kissé szorongó tekintetű, tehetséges, komoly férfinak a belső világa még jobban érdekelt volna, aki épp valami olyat tud, ami nem kell nekünk: a kissé régimódi történetmesélést.

Szerző: Helmeczi Hedvig
Forrás: Zsöllye

 
Küldje el ismerősének
Impresszum : Levél nekünk : Jogi nyilatkozat : Médiaajánlat
2003-2017. A jegyvilag.hu kiadója a H-Bit Kft. © Minden jog fenntartva!