Hírek

Székfoglalás a Radnótiban

Idén nyáron, 35 év után felújítják a Radnóti Színház nézőterét, melyhez a nézők segítségét kérik: a székeket szimbolikusan meg lehet vásárolni.

Tovább

50 éves az Erzsébet körúti Madách Színház

1961. március 24-én nyílt meg a budapesti Erzsébet – akkor még Lenin – körúton a Madách Színház.

Tovább

Átadták a Bartók-Pásztory-díjakat

A MÁV Szimfonikus Zenekar, Szőnyi Olga operaénekes, Prunyi Ilona zongoraművész és Fekete Gyula zeneszerző vehette át pénteken a díjat.

Tovább

Rendezze be a londoni színt!

Feleslegessé vált Playmobil vagy Duplo figurákat vár a Nemzeti Színház.

Tovább

Stand-up Express: folytatása következik

Február végén, a Godot Dumaszínházban mutatkozott be a Stand-up Express, vagyis magyar színpadra érkezett a nemzetközi humor. A stand up comedy hazai története során először lépett fel egy estén, élőben magyar, horvát és brit humorista, kizárólag angol nyelven.

Tovább

Kritikák

Kemény Vivaldi

A négy évszak

Antonio Vivaldi minden egyes évszakának tételeiben ott a szomorúság, a szenvedély, de az öröm is: minden évszakban, minden tételben kicsit másként, máshonnan indítva és más konklúzióra jutva.


Csupa mese, csupa sírás, ujjongás vagy épp elábrándozás. A technikát nem is látjuk, nem figyelünk rá – minek?

Horváth Csaba műveit (is) akkor szeretjük legjobban, ha nem látszik a technika. Igaz, hogy nem szokott ábrándozni, ujjongani is csak keveset, inkább felkiált, de életről-halálról szól ő is. Ezúttal úgy érezhette: Vivaldi Négy évszak címû zenemûvét el kell táncoltatnia az együttessel (a Közép-Európa Táncszínházzal); s ezt a célkitûzését olyan komolyan vette, hogy csak a mû utolsó negyedére tört ki belõle az a Horváth Csaba, aki életrõl-halálról szól. Odáig többnyire gépies és koncentráltan betanult mozdulatokat s a semlegességre törekvõ arcokat látunk a végletekig mozgalmas és érzelem-gazdag zenére. Ez önmagában még izgalmas és provokatív is lehetne, ahhoz viszont nem elég éles és tiszta, nem elég rámenõs, és így nem elég meghökkentõ. Távol álljon tõlem, hogy Vivaldit féltsem – mindig is kiállok az alkotói szabadság minden vonatkozása, így a szabad adaptáció mellett is –, de itt egyszerûen nem látom ennek a muzsikának a feltétlenül szükséges jelenlétét, kivéve a már említett utolsó évszak, a tél esetében.

A darab a Tavasz 2. tételével indul, négy csiricsárén színes selyemkombinés lány próbál teljesen indifferens, de kemény mozdulatokkal életet rugdalni egy mélyen alvó hímbe. Ez a jelleg – vagyis az indifferens, kicsit bekeményített – végig jellemzõ lesz a stílusra, elsõsorban a lányokéra. Akkor is, mikor férfiból már négy lesz a színpadon, akik orrukat lógatva, kissé meggörnyedve lépdelnek a színen. (Õk fekete nadrágban, melyek sliccét a lányok itt-ott a darab során kinyitják, s ekkor kivillan a hangsúlyosan színes alsónadrág, mely még mindig valamivel diszkrétebben kontrázza a lányok színeit.) Így telik a “tavasz”: a fiúk gondterheltek, a lányok gépiesek. A Nyár tételre felszabadul némi energia (Fejes Kitty szólója megadja a kellõ felütést!), s a csapat bele-belelendül. Továbbra is indifferens tekintetek, viszont érdekes megszakítások és hangerõ-tompítások a hanganyagban. (Különös hangot hallunk végig az erõsítõk felõl: mintha a hegedûmûvész szuszogását, szipogását is felvették volna játék közben. Eleinte érdekes, aztán zavar, végül megszokjuk.) Fejes Kitty és Katona Gábor kettõsére is ez a kétféleség jellemzõ: az indifferens, elvont technika és a naturalista ütések, tapintások, fogások. Fura így, a heves nyári tételre ez a tompított keménység. Megint csak keresném a többletet: azt a kérlelhetetlen precizitást, amivel mindez torkon ragadhatott volna, de nem ragad.

Az Õszre Szent-Ivány Kingát és Vida Gábort, mint két, önálló mozgásra képtelen segítségre szoruló alakot egymás mellé támogatják a fiúk, így kapaszkodnak össze – a premier alkalmával érzésem szerint ez a kép sem volt még egészen kész. Eljátszatott és nem megélt handicap ez: nem az érint meg, amit sugallna (mert a szpasztikus tehetetlenség hatott már színpadon elemi erõvel máshol), hanem a hiányérzet.

A Télnél aztán felszakad végre a seb. Belendül a kompozíció – szokom a stílust? –, netán ekkorra jöttek rá, éreztek rá a táncosok, mit is lehet itt magukból kihozni?

Utólag derült ki: Fodor Katalin sérült helyett állt be a darabba, pedig az utolsó tétel belõle, a zsigereibõl szól. Hadd maradjon ez nekem most már így, hadd érezzem továbbra is az elmagányosodásnak, öniróniának és bölcsességnek azt a megindító erejét, ami az õ személyesre exponált mozdulataiból áradt, s ami körött valódi életre kelt mindenki. Még a merev arctalanság, gépiesség is felengedett: hús-vér lélek lett a színpadon valahány. És itt van köztük lélekben Horváth Csaba is, örök nagy témájával: nõ és férfi kiszolgáltatottságával, esendõségével, melyet olyan szépen tud megfogalmazni.

Jó ötlet – feloldozó és megbocsátó – a darab végét a tavasz elsõ tételével úgy zárni, hogy az már maga a tapsrend is egyben; kedves barokk gesztusokkal és kimosolygással ha ismét kicsit elfogódottabb elõadásban is.

Meg kéne nézni ezt a mûvet egy hónap múlva. Hátha “végig érik” az egész, így hátulról? Hátha letisztul kicsit róla a “csinálás”; érzésbõl “magukra húzzák” a különbözõ egyéniséggel rendelkezõ táncosok azokat a tételeket is, melyek még nem az övék. És akkor ezek is szólnának életről-halálról: a sajátjukról.

Szerző: Lőrinc Katalin
Forrás: Ellenfény

 
Küldje el ismerősének
Impresszum : Levél nekünk : Jogi nyilatkozat : Médiaajánlat
2003-2017. A jegyvilag.hu kiadója a H-Bit Kft. © Minden jog fenntartva!